Buszon

   Fülledt levegő... de mégis, ha az ember nem tagadhatja meg önmagától, így ha ehhez a nem elhanyagolható fontosságú anyaghoz kíván jutni, valami furcsa pózba kell merevednie, nyakát az ég, illetve a rosszul lékkondicionált jármű szürke plafonja (teteje, fedele? ki tudja, még soha nem gondolkoztam el a busz eme elemének nevén...) felé, és szájával furcsán tátogva, vagy csücsörítve próbálja beszívni a levegőt, melyből egyre kevesebb található a reggeli csúcsforgalomban zötykölődő konzervdoboz fedélzetén.

Realitás

   Megállóhoz érkezik a jármű, sokan leszállnak, és páran föl. Egy olyan tizenhat-tizenhét éves hátizsákos kamaszfiú is fölszáll, mögötte pedig egy hatvan-hetven éves asszony, ősz hajjal és tömött szatyorral.

 Megüresedik egy hely.

 Mindkét szereplő az ülés felé igyekszik.

Nézőpontok

   Fiú: Jön a busz, felszállok. Látom, hogy üres egy hely, le szeretnék ülni. Egy néni is ezt szeretné. Reggel van, én meg hatkor keltem. Álmos vagyok, rosszkedvű, ráadásul első órában fizika témazárót írunk, tehát jó lenne tanulni. De ez a nénit nem érdekli. Korát meghazudtoló sebességgel csap le a helyre, könyökét az oldalamba nyomva leül, majd rámnéz, olyan „Ezek a mai fiatalok milyen udvariatlanok...'' nézéssel.

   Hölgy: Megérkezik az autóbusz. Felszállok, bár nehezen, hiszen nehéz a szatyor, nekem pedig fáj a hátam. Egy fiatalember száll fel előttem, de nem segít. Azt hogy üres egy hely, már egyszerre vesszük észre. Elindulunk az ülés felé. A fiatalember nem látszik észrevenni a hátfájásomat és a szatyromat és le akar ülni. -Bocsánat, mondom és őt félrelökve leülök. Érzem ahogy a hátam szinte felsóhajt a megkönnyebbüléstől. A szatyrot is nagy nehezen az ölembe emelem, majd ránézek a fiatalemberre. Leplezetlen undorral néz vissza rám.

    Kinek van igaza?